Az előző bejegyzésben bemutatott korai Hetényi mellett a műelemző sem mehet el szó nélkül. Ha Ön eddig azzal vívódott, hogy nem érti a mű mélyebb rétegeit, a műelemző most feltárja Ön előtt:
Elemzés: Paul Verlaine ebédje (1916)
A vers a kés trilógia* első része, műfaja epigramma.
Először is érdemes a figyelmünket a vers keletkezésének körülményeire összpontosítanunk, mivel ezek összetett vonatkozásokra világítanak rá. A mű csak hosszas tépelődés, megannyi sikertelen próbálkozás és dacos újrakezdés után érett a honi irodalom egyik legfényesebb ékkövévé. Jogosan teszi fel a kérdést az Olvasó, hogy vajon miért kellett e mérhetetlen mondanaivalót egyetlen versbe összezsúfolni. Nos, valójában több különálló költeményről van szó, melyek a művészet szeszélye folytán később egybeforrottak. Az első és a harmadik strófa például 1916-ben íródott Szegeden, a másodikat pedig egy buja párizsi éjszaka ihlette 1918-ban. A záró versszak keletkezésének körülményei történelmi homályba burkolóznak. Az irodalmi levéltár szakkönyvtárosi csoportja 15 éve kutatja ezt a rejtélyt, egyelőre annyit sikerült kideríteni, hogy télen írták. A költeményben megannyiszor visszatér a táplálkozás motívuma, mely már az ókori görögöknél is jelen volt. Levéltári források bizonyítják, hogy a költő 1915 januárja és 1916 tavasza között számos alkalommal evett, többek között ebédet is, tehát innen eredeztethetők az étkezéssel kapcsolatos merész képzettársítások.
A vers egy önreflexív vallomás, mely egy heterogén tömb szilárdságával bírva zárul magára.
A címben szereplő Paul Verlaine valójában a költő, tehát ő az, aki ebédel. Természetesen az ebéd csupán metafora: a mindennapi élet mesterkéltségét, az elidegenedést, az emberi lét hérakleitoszi szubjektumának körbejárhatóságát jelképezi.
Az első versszakban burkoltan megjelenik Erzsike, a költő kedvese. Mint szó volt róla, ez a rész 1916-ban íródott, amikor a házaspár viszonya már kezdett elhidegülni**.
Az első három sorban valósággal hemzsegnek a költői képek, amik a felkészületlen Olvasót könnyen tévútra vihetik. Többen – tévesen – itt arra a következtetésre jutottak, hogy e látomások az ellenproduktív, vitalista-elnyomó attribútumokkal bíró Deleuze-i és Didi-Huberman-i matéria szemioticizált státusza révén esztétikai motorrá váló kadaverikus dialektika manifesztációi. Pedig nem! Valójában arról van szó, hogy a költő mélabús, mivel kedvese nem gondoskodott élelemről.
A következő sorokban a kés motívuma egy balerina kecsességével oson be a versbe. A vágóeszköz jelenléte találóan érzékelteti az élelmiszer hiányából eredő feszültség potenciálját.
A második strófa csupa szenvedély. Minden a kicsapongó, ösztönöktől hajtott párizsi éjszakákat idézi („Ma valami finom lesz”), de a háttérben az éles kés már a háború borzalmait sejteti.
A harmadik versszakban a költő meghasonlik önmagával. Itt már semmi sem ugyanaz, mint az előző strófában. Az oszcilláló érzelmeket maga Ricoeur Ágoston sem írhatta volna le érzékletesebben, szemléletesebben, hangulatilag gazdagabban.
A rejtélyes utolsó versszak számos kérdést felvet, melyek hetekre, hónapokra gondolkodóba ejtik az Olvasót. Bár van némi hasonlóság a vers elejével, de valójában csak az erős intellektuális tartalom és az absztrakciós hajlam közös. Az ismét előbukkanó kés rokokó leírása mesterien ellensúlyozza az ebéd megvonásának polgárpukkasztó mivoltát. Ezek a sorok arra figyelmeztetnek minket, hogy az élet fonákságai közepette is meg kell lelnünk a magunk ebédjét.
*1916: Paul Verlaine ebédje, 1919: Kés a vajban, 1923: A kés
** A korábbi versek még bimbózó viszonyról árulkodnak (Erzsike mézescsupra, 1915; Reszket a szénaboglya 1914)
